World War
Második világháborús weboldal!
A háború első évei
A terror új fázisa a második világháborúval kezdődött.[26] 1941 és 1942 között megsemmisítő táborokat építettek, melyeknek egyetlen feladata a tömeggyilkosság volt.
A koncentrációs táborok eredeti célja a rezsim ellenségeinek elrettentése és a foglyok munkaerejének kihasználása volt. Hitler úgynevezett „kegyelemdöfés-rendeletével” (Gnadentoderlass)[27] változott a helyzet. A T4-akció folyamán elkezdték a beteg őrizetesek tömeges megölését.
1939-től az elfoglalt országokból is vittek embereket a táborba. A hadiipar is egyre inkább rászorult a foglyok munkaerejére.[28] Azokban az üzemekben, amelyek az SS birtokában voltak, például a Deutsche Erd- und Steinwerkében (DEST)[29] vagy a Deutsche Ausrüstungswerke (DAW) SS-ipargyárakban, alkalmaztak fegyenceket. A Vernichtung durch Arbeit[30] alapelv szerint tudatosan számoltak azzal, hogy a munkások az embertelenül kemény munkában meghalnak. A kormány közvetítette őket különböző magánvállalatoknak is. Számos kőbányában, téglaégetőben és más gyárakban végeztek kényszermunkát. A Reichsautobahn autópálya építésében is alkalmaztak foglyokat. A megnövekedett létszám miatt, részben külső táborok építésére is szükség volt.
Szeptember 27-én és 1940. február 18-án más táborokba vitték az őrizeteseket. Eközben a Totenkopf SS mintegy 7 000 tagját képezték ki Dachauban. A foglyok közül 2 138 ember a buchenwaldi, mauthauseni és 981 flossenbürgi koncentrációs táborba került. Csak 100 fegyenc maradt a dachaui táborban munkaerőként.[6]
1940 [szerkesztés]
- 1940 januárjában a DAW átvette a tábor műhelyeit: a lakatosműhelyt, az asztalosműhelyt és a nyeregkészítőt. Április végén és május elején lengyel foglyok érkeztek a táborba.
- Az év végén a más táborokban letartóztatott papokat áthelyezték a dachaui táborba.[31] Ekkor egy külön papi blokkot hoztak létre (Pfarrerblock).
Egon Zill 1940-től volt Schutzhaftlagerführer (a tábor III. osztály vezetője), ami a parancsnok után a második legfontosabb pozíció. Zill alapított egy zenekart, amelyben foglyoknak kellett játszani. A zene nem szórakozást jelentett, hanem egy további gyötrelmes kínt. A foglyoknak napközben többször kellett német dalokat énekelniük, amikor a munkahelyre mentek vagy onnan tértek vissza. A halálra, az éhezésre és a kimerülésre tekintettel cinikus és megalázó volt a zene. Főleg azoknak a foglyoknak volt ez különösen megterhelő, akik nem tudtak németül. Így ők további kínzást szenvedtek el, mert amikor más foglyok pihentek, nekik gyakorolniuk kellett a gyűlölt dalokat. De kivégzéshez és kínzáshoz is játszatták a zenekart. A többi fogolynak pedig hallgatni kellett a kegyetlen előadásokat.[32] Számos alkalommal játszottak látogatók előtt is. A zenészek néha saját komponálású zenedarabokat is előadhattak. Ilyenkor időnként sikerült rejtett csúfolódást is beledolgozni, ami segítséget nyújtott megtört személyiségük talpra állásában. Némely túlélő szívesen emlékszik vissza erre az elégtételre. A zenének propaganda funkciója is volt, mert így a helyi lakosságnak színlelni lehetett, hogy jól vannak a foglyok. A zenészeknek nem kellett olyan keményen dolgozniuk, mint a többieknek. A zenekar cseh, lengyel, osztrák és német foglyokból állt. Amikor áthelyezték Zillt, ideiglenesen megszűnt a zenekar. A koncentrációs táborban, paradox módon, az őrizetesek elleni kegyetlen bánásmód együtt járt az SS szórakoztatásával.[33]
Külföldön bemutatták a mozikban A diktátor című filmet, ami Hitlerre és a rezsimre utalt.
1941 [szerkesztés]
Miközben Lengyelország elfoglalt területén megsemmisítő táborokat építettek - a chelmnoi, az auschwitzi, a belzeci, a sobibori, a treblinkai és a majdaneki[34] tábor - a koncentrációs táborokban is keményebb erőszakot alkalmaztak.
- Januárban berendeztek egy kísérleti osztályt a gyengélkedőben. Ott 144 regisztrált tuberkulózisos beteget kezeltek homeopátiás gyógymóddal. A vezető orvos von Weyherns volt, aki 1941 februárjában biokémiai vegyszert tesztelt a foglyokon.
A 26-os blokkban berendeztek egy kápolnát a lelkészeknek, ahol január 22-étől mindennap tarthattak misét. - Április 11-én a papok nagyobb és jobb minőségű élelmiszeradagokat kaptak, mely kiváltságokért a Vatikán fizetett. Szeptemberben visszavonták az előjogokat, mert más foglyok és SS-tagok panaszkodtak erre.[35]
- A halálesetek regisztrációja miatt június elején berendeztek egy saját anyakönyvi hivatalt a táborban. Az addig elhunyt emberek száma a dachau város anyakönyvi hivatala szerint 3 486[36] volt.
- Októbertől több ezer szovjet hadifogoly érkezett a táborba. A Bunker udvarában végezték ki őket, később a közelben fekvő hebertshauseni SS-lőtéren lőtték le az áldozatokat.[37]
A háború fordulópontja [szerkesztés]
1942 [szerkesztés]
- Január 2-án az első ún. „rokkantszállítmány” (Invalidentransport) érkezett a Linz melletti Schloss Hartheimbe. Itt megölték a betegeket az Aktion 14f13 nevű program során. 1941-ben az NSDAP vezetési fennhatósága alatt elrendelték a beteg, idősebb vagy nem munkaképes foglyok kiválasztását és megsemmisítését. Az akció a náci „eutanázia”-programhoz tartozott. Egy év alatt az SS, 32 szállítással,[6] összesen mintegy 3 000 foglyot deportált.
- Február 22-én Unterdruck („Alulnyomás”) nevű kísérleti sorozat kezdődött, amit Sigmund Rascher (SS-Hauptsturmführer) és Hans-Wolfgang Romberg orvosok vezettek. A kísérletekkel tesztelték az ember reakció- és életképességét nagy magasságban, gyors emelkedésnél és nagy magasságból történő hirtelen esésnél. Kiépítettek egy alacsony nyomású kamrát az 5-ös blokk és a szomszédos barakkok között.[38] Amikor május végén a kísérleteket abbahagyták, a 200-ból már 70-80 fogoly halt meg ezek következtében.
Február 23-án Claus Karl Schilling orvos elkezdte az első kísérleteit malária elleni gyógyszerekkel. 1 100[6] fogvatartottat fertőztek meg a betegséggel. Később, a dachaui perben sikerült 10 halálos áldozatot bebizonyítani. Schilling 1945. április 5-éig folytatta az emberkísérleteket.
Claus Schilling bíróság előtt, 1945 decemberében
- Júniusban felállítottak egy biokémiai kísérleti osztályt az I. blokkban, aminek Heinrich Schütz volt a vezetője.[39] Itt indult a Phlegmone („Gyulladás”) nevű kísérletsorozat is, amely 1943 tavaszán fejeződött be. Eközben legalább 17 ember halt meg.[6]
- Augusztus 15-én kezdték meg az emberek erős lehűtésével kapcsolatos próbákat (Unterkühlungsversuche) Ernst Holzlöhner, Erich Finke és Rascher orvosok vezetése mellett. A kísérleteket hivatalosan 1942 októberében hagyták abba, azonban Rascher önkényesen meghosszabbította 1943 májusáig. A kísérleti személyek száma 220 és 240 között volt. Közülük körülbelül 65-70 ember halt meg ennek következtében.
- Szeptember 1-jén Martin Weiss lett a tábor új parancsnoka. Weiss utasítást kapott a foglyok munkaerejének megőrzésére.[40] Weiss megszüntette a foglyok kiköttetését (Pfahlhängen)[41] és csökkent az őrizetesek megverésének esetszáma is. Gyakrabban engedték őket a lakóbarakkokban tartózkodni. Az élelmiszer mennyiségét, amit a foglyok postával kaptak, innentől kezdve már nem korlátozták, de nem is mindenkinek engedték meg.[42] Például az orosz foglyoknak tilos volt kapcsolatba lépniük az otthoniakkal. Azok, akik sok csomagot kaptak, el tudták például érni a Kápóknál (más előfordulásban: Capo, azaz funkciós fogoly),[43] hogy jó munkára osszák be őket.[44]
- Himmler 1942. október 5-ei parancsa szerint a Német Birodalom területén létrehozott koncentrációs táboroknak „zsidómenteseknek” (judenfrei) kellett lenniük. Az SS minden zsidó foglyot a dachaui táborból az auschwitzi megsemmisítő táborba deportált.[45]
- November végén tífusz tört ki a tábor területén. A tetűvel terjedő betegség gyorsan járvánnyá vált.
- Karácsonykor a tábor történetében először filmelőadás volt a IV. blokkban,[46] ez összesen még nyolc alkalommal ismétlődött. Az előadásokon válogatott filmeket és propaganda-híradókat mutattak be a német hadi sikerekről.
1943 [szerkesztés]
- 1943. január 1-jétől március 15-éig tífuszjárvány miatt vesztegzár alatt állt az egész tábor. A járvány ideje alatt az SS tagjai nem léptek be a foglyok területére. Az őrizetesek akkor többet tudtak pihenni és beszélgetni. Néhányan zenéltek[47] vagy verseket írtak. A könyvtár gyarapodott, mivel a postával lehetett könyveket is küldeni az őrizetesek számára. Ez a kulturális tevékenység még a karantén után is tartott, de csak korlátozott mértékben. Tavasszal előadtak egy saját maguk által írott színdarabot egy rögtönzött szabadtéri színpadon. A szöveget cenzúrázták, és a parancsnok illetve néhányan az SS-személyzetből is jelen voltak, akiknek tetszett a darab.[48]
- Április végétől Redwitz futballozni engedte a rabokat vasárnaponként a gyülekező téren. Augusztus 29-én a lengyelek néptáncot is előadhattak. Ezekkel a könnyítésekkel egyidejűleg azonban növekedett a szabotázs miatti kivégzések száma is. Emil Mahr fogoly vallomása szerint 800 - 1 000 kivégzés történt ebben az időszakban.[49] Ekkorra estek Rascher és Schilling kísérletsorozatai is.[50] Augusztus 4-én 16 foglyon hajtottak végre úgynevezett „példát statuáló” büntetést botozással az összegyűlt táborlakók előtt.
- Októberben Eduard Weiter lett a tábor utolsó parancsnoka.
1944 [szerkesztés]
1944-ben kiürítették a birodalom keleti részén fekvő első koncentrációs táborokat, mivel a front és a Vörös Hadsereg már vészesen közelített nyugat felé. A foglyokat „evakuálták” más táborokba és szándékosan megerőltető, emberveszteséggel járó utakra küldték az elítélteket.
- Február 22-én lelőttek 31[6] szovjet tisztet a krematórium udvarán.
- Május 11-én alapítottak egy bordélyt, ahol hat olyan nőnek kellett dolgoznia, akiket a ravensbrücki női koncentrációs táborból hoztak. A bordély látogatását a foglyok munkateljesítményéhez kötötték. Az év végén a bordélyt feloszlatták.[4]
- Július 6-án érkezett a Todestransport („halálszállítmány”) a francia compiègne-i táborból. Az út közben 2 521 fogolyból 984[6] ember halt meg.[51]
Ugyanazon a napon Sepp Eberlnek sikerült kihallgatnia egy rádióadást az SS egyik termében, amiből megtudta, hogy a szövetségesek partra szálltak Normandiában.[52]
Wilhelm Beiglböck
Ezen a nyáron Wilhelm Beiglböck kezdett kísérletezni azzal, hogy hogyan lehet tengervizet ivóvízként felhasználni.[53] A kísérleti személyek között 44 roma[6] volt.
Ősztől a tábor túlzsúfolttá vált. Az 50 emberre tervezett helyiségekben akkor már 3-500 személy szorongott. Novemberben újra tífuszjárvány tört ki, miután megint érkezett egy vonat evakuált foglyokkal. A halálozási ráta októberben 403 volt, míg novemberben 997-re emelkedett és decemberben már 1 915 ember halt meg.[54]
- Szeptember 4-én és 6-án további 92[6] szovjet tisztet lőttek le a krematórium udvarán. A kivégzéseket elrettentés céljából nem tartották titokban.[55]
- December 17-én a francia püspök, Gabriel Piguet titokban pappá szenteltette Karl Leisner segédlelkészt.
1945 [szerkesztés]
- 1945 elején egyre több evakuált fogolyt hurcoltak a dachaui táborba. Új táborszemélyzet is érkezett, például januárban az auschwitzi orvos, Hans Münch. A tábor zsúfoltsága gyorsította a járvány terjedését. Januárban 2 903, februárban 3 991, márciusban 3 534 és áprilisban 2 186 személy halt meg tífuszban.[56] A krematóriumot bezárták és februárban elkezdték a tömeges temetéseket a leitenbergi temetőben.[57] Néhány orvos és ápoló is meghalt a tífuszban, többek között Engelmar Unzeitig pap, aki önkéntesen gondozott betegeket.
- Március végén több száz német lelkészt engedtek szabadon, de 170 lelkész továbbra is fogságban maradt.[6]
- Április 4-én, dán és norvég foglyokat adtak át a Nemzetközi Vöröskeresztnek a „fehér buszok mentőakció” folyamán.
Április 9-én lelőtték Charles Delestraint francia tábornokot, aki a francia ellenállás tagja volt, valamint a német kommunista Georg Elsert, aki 1939-ben merényletet próbált meg elkövetni Hitler ellen.
Az SS április elején elkezdte elégetni az iratokat és a dokumentumokat. A hónap közepén felfüggesztették a két hírhedt kapót, Johan Meansariant és Albert Wernickét. A bunkert is bezárták.[4]
Április 14-én Himmler egy rádiótáviratot küldött Dachauból Flossenbürgbe. A parancs szerint az egész tábort evakuálni kell.[6] Később megváltoztatták ezt a parancsot úgy, hogy végül csak németekre, oroszokra, lengyelekre és zsidókra vonatkozott. Április 17-én és 24-én néhány foglyot elszállítottak Tirol irányába.
Április 23-án a munkaszolgálat először maradt a táborban. Azt a 2 000 foglyot, akiket egy további evakuálással a felső-bajor Mittenwald felé küldtek, május 4-én szabadították fel. Egy másik szállítmány 3 000 fogollyal 25-én indult Seeshauptba, a Starnbergi-tóhoz. Őket április 30-án szabadították fel. Azon a napon sikerült még egy fogolyszállítást is leállítani, amit Staltach felé terveztek. A vonaton 1 759 zsidó volt. Az amerikaiak megállítottak egy halálmenetet, ami április 26-án, 6 887[6] fogollyal, gyalogosan indult volna el Tegernseeig Pasingon, Wolfratshausenen és Bad Tölzen keresztül. Ezt a megerőltetést sok ember már nem bírta volna ki.
Április 27-én Emmeringből indítottak 2 000 foglyot vonattal Wolfratshausenbe, ahol gyalog kellett csatlakozniuk a nagy menethez. Éjszaka érkezett a buchenwaldi kitelepítővonat, ezen sokan éhen haltak.
Egy nappal később Max Ulich német vezérőrnagy visszarendelte a táborból a 212. népi gránátos hadosztályt (Volksgrenadier-Division), hogy ne legyen felesleges veszteségük.[58] Így ezen a napon tört ki a dachaui felkelés, amit Georg Scherer és Walter Neff őrizetesek vezettek. Több fogoly, dachaui polgárok és a Volkssturm[59] tagjai is részt vettek benne. A felkelés célja a dachaui tábor evakuálásának végérvényes megakadályozása volt.
A felszabadítás 1945-ben [szerkesztés]
Április 29-én az amerikai 42. és 45. gyalogos hadosztály bevonult a táborba. Csak néhány ott maradt SS-katona állt ellen, az SS-őrök többsége már az amerikaiak érkezése előtt elhagyta a tábort.[4] A dachaui tábor volt az utolsó előtti koncentrációs tábor, amit felszabadítottak. Még 32 335[11] ember élt ott akkoriban. Ezen a napon az amerikaiak lelőttek Buechner hadnagy jelentése szerint[60] 560 SS hadifoglyot, beleértve a kórházban talált sebesülteket is. A kivégzettek közül 40-en tartoztak a koncentrációs tábor személyzetéhez, a többiek Waffen-SS katonák voltak, közöttük magyarok is. Ez a gyilkosság dachaui mészárlásként ismert.
Az amerikai csapatok először a tábort - a hozzá tartozó külső táborokkal együtt (ilyen volt a lenadsbergi[61]) - szabadították fel és csak utána vonultak be Münchenbe. Azokat a fogolyszállítmányokat, amelyek éppen München közelében voltak, április 30-án szabadították fel. Ott volt a zsidó író, Max Mannheimer is, a mühldorfi melléktábor lakójaként.[62]